A Szent Bernát hágó 2472 méter magasan fekvő, az év kilenc hónapjában hó és jég fedte hegyi útvonal, amely átkelőként szolgál az Alpokban Olaszország és Svájc között. Az útvonalat már a rómaiak is használták, akik legmagasabb pontján Jupiter tiszteletére szentélyt építettek. A hágó az V. századtól kezdve elvesztette jelentőségét, az utak lepusztultak, a szentély rommá lett és csak a középkor elején került ismét előtérbe. A Jupiter szentély romjain alapította kolostorát 1050 körül a névadó Menthoni Szent Bernát, aki életét a vándorok megsegítésének szentelte.

A menedék, amely Európa legmagasabban fekvő emberi települése, szállást és élelmet nyújtott az elgyötört utazóknak. Szerzetesei és segítői naponta ereszkedtek le és tértek vissza a hágón, utasokat kalauzolva. Az első kutyák vélhetően 1660-1670 környékén érkeztek a menedékházba, feladatuk korántsem a kísérés vagy a mentés volt, csupán a kolostor-fosztogatók elleni védelmet szolgálták. A szerzetesek kutyáikat a völgybeli parasztkutyákból válogatták össze. Ezen a területen fejlett szarvasmarha tenyésztés folyt és a legelterjedtebbek a nagytestű, tömött szőrű, barnásvörös-fehér foltos pásztorkutyák voltak, ezért a barátok értelemszerűen belőlük verbuválták kutyáikat. Az első írásos emlék (1703) még csak a jelentős számú vendégsereg ellátásához szükséges nagyüzemi étkeztetésben betöltött fontos szerepükről tesz említést, miszerint a konyhamester által készített hatalmas mókuskereket hajtva forgatták a nyársakat.
Dokumentumok tanúsága szerint 1750-től a kutyák már kísérőként dolgoztak a szerzetesek mellett. Felismerték ugyanis, hogy az erőteljes állatok komoly segítséget jelentenek a viszontagságos hegyi utakon. Kiváló tájékozódó képességük révén elsősorban megbízható kalauzként szolgáltak, különösen viharos éjszakákon, valamint széles mellkasukkal törték a magas havat, megkönnyítve az emberek haladását. Emellett stramm fizikumuk révén teherhordóként is tevékenykedtek és a hátukra erősített nyeregben tejet, vajat cipeltek a kolostorba.
Később még Napóleon is hasznát vette a kutyáknak, mivel ekkor már olyan magas szinten dolgoztak, hogy seregének 250000 katonája, mely többször is megtette a kíméletlen utat, veszteség nélkül jutott át a hágón a Szentbernáthegyik kíséretében.
A kolostor kutyái a fokozott igénybevétel és a szélsőséges körülmények miatt meglehetősen rövid életűek voltak. Gyakorta reumában szenvedtek és nem igazán éltek 6-8 évnél tovább. Mivel a falka többször kipusztult, a papok rendszeresen kénytelenek voltak pótolni az állományt a már említett völgybeli pásztorkutyákból, amelyek leginkább színükben voltak hasonlóak, ezért aztán a menedékház állományát ábrázoló képeslapokon, grafikákon, fotókon meglehetősen heterogén képet mutattak, sokszor még a színük sem volt egységes. Általában atletikus felépítésű, leginkább a nagy svájci pásztorkutyához hasonlító, legfeljebb 50 kilós, tehát a mai bernáthegyinél jóval könnyebb felépítésű és rövid szőrű kutyák voltak.
A szerzetesek kutyáikkal a kíséret mellett természetesen spontán mentőakciókat is elláttak. A kolostor évkönyveibe 200 év alatt közel 2000 mentést jegyeztek fel. Ezek között szerepel Barry (Barry I. Vom Groszem St. Bernhard), minden idők leghíresebb Szentbernáthegyi kutyája, aki 12 év alatt egymaga majd 40 ember életét mentette meg a fagyhaláltól. Hőstetteiről és haláról hihetetlen történetek keringenek. Ezek nagyszerűen példázzák, hogy már a korabeli emberek is fogékonyak voltak a bulvár hírekre – amelyek akkortájt legenda formájában szálltak szájról-szájra. Ilyen történet volt például az, mely szerint Barry a hátán cipelt be, egy eszméletlen és átfagyott kisfiút a menedékházba. Ha félre is tesszük azt a magától értetődő felvetést, hogy vajon mit keres egy kisfiú egyedül egy zord hegyi úton az Alpokban, adódik a kérdés: miképp lenne képes egy kutya a hátára gördíteni és elcipelni egy ájult embert? Nos nyilván sehogy. Vagy említhetnénk azt a mendemondát, mely Barry halálát övezte. Egyes híresztelések szerint mentés közben szakadékba zuhant. (Méltó utódjaként emlegetett Barry II. valóban így lelte halálát 1905. május 20-án.) Míg mások tudni vélték, hogy akkor kapott halálos lövést, mikor egy bajba jutott embert ásott ki a hó alól. A megrémült áldozat azért lőtt rá, mert azt hitte, valami vadállat akarja megkoronázni vacsoráját vele. Az igazság azonban jóval prózaibb. A szerzetesek - miután Barry 12 évig jóban-rosszban hű társként szolgált - érdemei elismeréseként nyugdíjazták. Bernbe szállították, ahol boldogan és szeretett gondoskodás közepette éldegélt, majd két év múlva, végelgyengülésben szenderedett örök álomra. Porhüvelyét 1815-ben kitömték és ma a Berni Természettudományi Múzeumban látható, mint az életmentő kutyák jelképe. A róla elnevezett emlékmű pedig a Párizs melletti Asniére-ben őrzi a kutyatemető békéjét. Ide kívánkozik egy, a Szentbernáthegyikkel kapcsolatos meglehetősen markáns félreértés. A mentést végző ebek soha nem viseltek rumoshordót a nyakukban. A nyakba akasztott rumoshordók csak jóval később, pusztán csak az odalátogató turisták romantikus képzeletvilágának kielégítését szolgálták.
A kolostor mentőkutyáinak minden tulajdonsága voltaképpen a hatékony munkát szolgálta. A túl nagy test lassította és hátráltatta volna előre haladásukat, és az ilyen körülmények között az életben maradás, vagy a mentés kudarcát jelentette volna. A rövid, tömött szőr szintén előnyükre vált, hiszen melegen tartotta testüket, ugyanakkor nem tapadt rá a hó. A XIX. században egy járvány szinte nullázta a falkát, és frissítésére újfoundlandit használtak fel. Ezt követően egyszer-egyszer hosszú szőrű egyedek is napvilágot láttak, ám hamar kiderült, hogy szőrzetük miatt nem válnak be a havas körülmények között, ezért azokat a völgyek lakóinak ajándékozták. A mélyebben fekvő területeken azonban, ahol nem a munkavégzés volt az elsődleges szempont, idővel az impozánsabb, hosszú szőrű típus vált népszerűvé, sőt a rövidszőrűeket valósággal lenézték.
Sajnos a Szentbernáthegyi esetében meglehetősen korán kezdődött és egészen az utóbbi évekig tartott, az a pusztán extrém megjelenést favorizáló kényszer, amelynek hatására ez a nemes fajta az emberi ostobaság és lelketlen pénzhajhászás igazi áldozatává vált. Erről beszédesen árulkodnak a Szentbernáthegyi örökletes problémái, amelyek elsősorban az egyedek életminőségét keserítik meg. Ezek között említhetjük a szemhéj defektusokat, a megrövidült arcorri részből eredő légzési problémákat és túlzott nyáladzást, a diszpláziát, a szűk és meredek hátulsóvégtag szögeléseket, továbbá a franciás elülső végtagállást, amelyek megakadályozzák a normális és egészséges mozgást. Persze mindezek mellett mentális sérülések is felfedezhetők voltak. Mindez súlyos megcsúfolása e nagy múltú, bajba jutottak megsegítésére született fajtának.