Mucik mindennapjai - 2008. május 1.

Ma ismét sétálni mentünk. Nagyon izgi volt, mert teljesen ismeretlen terepre ballagtunk. Még ennyi szagot, apám! Úgy fújtattunk, szipogtunk Cherryvel, mint egy megvadult porszívó. Még lócitromot is találtunk és kishíján összeverekedtünk rajta. Póráz nélkül poroszkáltunk és akkora fűben mászkáltunk, hogy alig látszódtam ki belőle.A gyerekek szinte pánikba estek, hogy így póráz nélkül el fogunk majd veszni. Jó messzire elkóvályogtunk. Ez a kis beszari Cherry sűrűn tekingetett hátrafelé és meg-meg torpant amikor Apa hívott bennünket. Én meg eljátszottam,hogy süket vagyok és alázatosan tekingettem amikor leszidtak, mert nem loholtam vissza hozzájuk. Hát nem szöktem el, csak éppen jobb dolgom akadt, mintsem, hogy megköttessem magam.
Nem értem az embereket. Egyszer az a bajuk, hogy olyan vagyok, mint egy alázatos nyugdíjas, hogy mindig úgy teszek, mint akinek minden mindegy. Fát lehetne vágni a hátamon. Most meg kicsit akarok valamit, úgy saját magamtól és ez sem tetszik nekik. No mindegy. Lényeg a lényeg, hogy úgy elfáradtunk, hogy azóta is a pincében fetrengünk.
Ja, nem is mondtam. Anyára megint rájött a parkosíthatnék. Hoztak három kis fát és törbevették egy hálóval. Nekem aztán tök mindegy, hogy mit kertészkedik, nem sok vizet zavar az a néhány pálcika az udvaron. Cherry sem birizgálta kb 1.5 hétig, aztán egyik délelőtt amikor éppen halálra akarta unni magát, módszeresen kitekerte a hálót és lerágta az ecetfa friss ágacskáit. Jól megszidták én meg kárörvendve lestem a bódéból. Lehet, hogy kihajt még a fácska, de nem sok esélyt adok neki. Anya teljesen padlót fogott. Már-már sikerült Apát meggyőznie arról, hogy nem kell az a kennel, mert milyen ügyesek vagyunk. Ez a kis izgága meg beleköpött a levesembe. Újra kell kezdeni az egész meggyőződősdit.