Muci mindennapjai - 2007. augusztus 13.

Ez az állandó jövés-menés. Pffff. Kikészít. Tegnap Anya ismeretlen vendégeket várt, így én a pincében landoltam. Mivel már ki tudom nyitni az ajtót - rátaposok a kilincsre - így gondosan bekulcsolta. Le-lejött hozzám, hogy türelemmel legyek, de mégiscsak uncsi így.

Mérgemben megrágtam Apa bakancsát. Bár előrelátó volt és berakta a szekrénybe, de nem zárta be a szekrényajtót. Néhány ügyes mozdulat és kinyitottam, kivettem belőle amire szükségem volt és elszórakoztattam magam. Nagyon dühös voltam, mert hallottam milyen jóízűen nevetgélnek a teraszon.
Közben a Lüki folyamatosan tájékoztatott a fejleményekről, azt mondja kislány is van velük. Ő sem nagyon csípi a pöttömöket - velem ellentétben -, még a sikongató kisbarátnőmet sem állja. Amikor Apa fogja a kicsit, akkor meg szokott simogatni, közben hangosan gurgulázik. Nagyon tetszik neki, hogy puha vagyok és hatalmas.
Hál’istennek már senki sem akarja a hátamra ültetni. Apa szerint valamit nagyon eltoltak velem kapcsolatban. Mármint a neveléssel. Merthogy nem vagyok igazán jámbor. Szerinte nem vagyok megfelelően szocializálva. Nem értem minek kell ekkora feneket keríteni ennek. Nem jobb ez így, hogy csak a közeli ismerősöket engedem be, mást pedig nem? Különben is az öreglány megmondta, hogy ide senki be nem jöhet. Néha jagdterreiernek képzelem magam. Úgy teszek, mint ahogyan a mesterem tanította. Egy gyors sprinttel lefutni az autókat, bicikliseket a kerítés mentén. Macska, galamb, lehulló falevél, semmi sem kerülheti el a figyelmemet. Hozzá kell azért tennem, hogy mindenben nem tudom leutánozni. Ő általában a bódéja tetején szokott heverészni. Ja, hogy ezt más is szokta?
Igen ám, de az övé is sátortetős, mint az én házam. Fenn hasal az élen, onnan tartja szemmel az udvart. Hát én még ezt nem próbáltam. Kellene egy daru, hogy ráemeljen.